Korábbi ígéreteivel szemben Gulo nem írt bejegyzést, ezért most írásos megrovásban részesül, én meg megírom, hogy mi van a mi Jolánunkkal.

Két hete péntek este bepakoltuk a kisasszonyt a hordozóba és megindultunk vele vidékre, mert mi elutaztunk és Gulo anyuja volt a macskafelvigyázó. Az utat szokás szerint jól bírta Joli, csak néha karmolt ki a rések között és csak néha nyávogott nagyokat. Amikor odaértünk és kiengedtük, óvatosan fedezte fel az elvileg már valamennyire ismert területet. Gulo anyuja elővigyázatosan felpakolta a virágokat és elbarikádozta az akváriumot. Miután ellátuk a kellő számú óvintéssel, jótanáccsal és megígértem, hogy mindennap telefonálok, elindultunk haza.

Este nagyon furcsa volt, hogy nincs ott a Joli, de kibírtam és nem telefonáltam, hogy ugye él még a szentem? Másnap reggel Gulo viccesen elkezdett a körmeivel kopogni a padlón, mintha ott lenne Joli, hogy meglegyen a szokásos reggeli "feeling hangulatú érzés". Ha jól emlékszem, még nyávogott is.

Szombaton délután, a szeles Balaton mellől hívtam fel macska-au-pair-ünket, hogy mi a helyzet. Teljesen meg lettem nyugtatva, Joli él és virul, hol az ablakban ül és nézelődik (kint rohangált Panni kutya, biztos csak nézett rá Joli kistányér szemekkel), hol fedettpályás alvóversenyen vesz részt. Megnyugodtam.

Másnap, immár a napos, strandidős Balcsi mellől, sörrel a kezemben telefonáltam, és ismét megnyugtattak, hogy minden a legnagyobb rendben. Szuper.

A harmadik napon, hétfőn, már nem is telefonáltam, de nem hiszem, hogy Jolán hülyére aggódta volna magát miattam. Kedden pedig már siettünk is érte. A nagy szeretetteljes ölelés elmaradt, tulajdonképpen alig foglalkozott velünk a kisasszony, a kanapé kényelmesebb volt, oda sem jött elénk. Csak kicsit sértődtem meg. Megköszönve Gulo anyujának a pesztrálást, felnyaláboltuk Jolánt, hogy akkor irány az állatorvos oltásra, aztán haza. Mint kiderült, benéztem, és nem is kell neki még oltás...Sebaj, azért megnézte az orvos, és jelezte, hogy van némi súlyfelesleg Jolánon, de amúgy minden rendben van.

Megnyugodva vittük hát haza a makkát. Amikor hazaértünk, fel kellett fedeznie újra a lakást, mindent megszagolgatott, lemeózott, hogy úgy van-e, ahogy hagyta. Úgy volt.
Szóval, szummázva, nem hiányoztunk neki különösebben, én feleslegesen sopánkodtam, hogy "jajmilehetmostjolivalvajon", és máskor is nyugodt szívvel adjuk kölcsönbe :)

Azóta visszazökkentünk a normális kerékvágásba. A játék még mindig harc és bokszolás, ölben nem marad meg, egyfolytában éhes, és különben is, hagyjuk úgy békén általában. Ismét előkerült egy szárított narancs a rejtekhelyéről. Kis hülye.

Ma reggel, miután 20 perce vigyázban ült az ajtó előtt, majd amikor nagy nehezen kikóvályogtam, eldobta magát előttem, hagyta, hogy felemeljem, sőt, kivételesen megmaradt az ölemben, és olyan recsegést vágott le, hogy mozdulni nem mertem. Pedig már rég késésben voltam, de inkább ott ültem, hálóingben, csipásan, kávéivás nélkül és azt tettem, amiért mindig is szerettem volna cicát - simogattam, ő meg csak dorombolt, dorombolt nekem.