Joli mintha megváltozott volna az utóbbi időben. Én nem tudom, mi lelte, de egyfolytában nyávog. Nem is nyávog, sipákol, ez a jó szó rá. Sipákol reggel, amikor mi még alszunk, de ő már nem. Sipákol, hogy adjuk gyorsabban a reggelijét. Sipákol, ha ő azt annál gyorsabban befalja azt és üres a tálkája. Sipákol, mert szerinte egy szem száraz bement a szőnyeg alá, és nem tudja kiszedni, majd amikor felhajtom neki a szőnyeget, és látja, hogy nincs ott, akkor lehajtott buksival nézi a padlót percekig, hogy utána újult erővel sipákolhasson. Sipákol, amikor reggel készülődnénk, de ő inkább játszana. Sipákol este, hogy hol a vacsi, majd miután betolta, utána is. Sipákol, miután hatalmas vehemenciával átforgatja az egész almot, beletrónol, kimászik a dobozból. Amikor ülünk a kanapén este, ott kering körülöttünk és sipákol. Persze ha babusgatni szeretnénk, azt nem lehet, kislisszan a kezünkből. Mi meg sipákolunk, hogy milyen egy useless macskánk van.


A legnagyobb sipákolást most szombaton lehetett tőle hallanni. Én hazautaztam vidékre és kértem Gulot, hogy csak nagyon keveset adjon Jolinak vacsira. Ugyanis szombaton volt egy éve, hogy beköltözött hozzánk a kisasszony és felforgatta csendes kis mindennapjainkat. Ennek örömére (?) és ezt megünneplendő (??) vettem neki csirkemájat és azt terveztem készíteni őcicaságának vacsorára. Sokáig kellett bírnia, majdnem 1,5 (!!) órával később kapott enni a szokásosnál, meglehetősen nehezményezte is a dolgot. Amikor azonban már érezni lehetett a csirkemáj illatát, akkor egyszer csak megmerevedett, kérdőjel arccal kikocogott a konyhába, rámnézett, farokcsóva és betrappolás a nappaliba. És onnantól kezdve lenyomott egy laza 300 métert a konyha és a nappali között fel-alá rohangálva és őrület hangosan sipákolva. De megérte a várakozás. Amikor a szépen feldarabolt, és kellemesre lehűtött, de még ínycsiklandóan meleg májat letettem orcája elé, a szempillantás alatt, bármiféle "köszönöm" miaú artikulálása nélkül rávetette magát nehezen levadászott zsákmányára vacsorájára és oltári csámcsogással, néha gyenge röfögésekkel kísérve falatozni zabálni kezdett. Mi persze ezalatt elérzékenyülve néztük, és soroltuk az "emlékszem egy éve, mikor idehoztuk..." kezdetű mondatokat. Hüpp-hüpp. Természetesen amikor utána mi nekiültünk vacsizni finom amerikai palacsintát áfonyalekvárral, nem győztük letolni a kisasszonyt az asztalról. Biztos neki is kellett valami kis édes desszert. Szép este volt, mi tagadás.