Visszanézve Jolánról érdemben 2012 októberében írtam. Ha tudná, biztosan sérelmezné. Pedig azóta is szemünk fénye.
Akkor azt írtam róla, hogy bújós korszakát éli. Ez azóta is csak fokozódott. Mindig ott van ahol mi. Ha éppen mindketten bent toporgunk a 2 nm-es spájzban (Spejzben?... Kamrában.), akkor neki oda kell furakodnia; ha este tollászkodunk a kis fürdőszobában, neki be kell rongyolnia. Ez abból áll, hogy erőből nekiszalad az ajtónak és az ettől kinyílik. Nyaffogva tesz egy tiszteletkört, ránknéz, majd kimegy. Sajnos becsukni még nem tudja maga után az ajtót, ez főleg hűvösebb napokon kellemetlen. Esténként mikor tévézünk, bepréseli magát közénk és elégedetten szuszog, miközben kurkásszuk. Lámpaoltás előtt mindig bejön egy kicsit még a hálószobába és dünyörgönk az ágyon...
Az esti romantikának sajnos az alkalmanként rátörő agymenés vet véget, amikor is játszásiból szét akarja marcangolni a kezünket. Ilyenkor elhangzik a jojcakát és "kitesszük" a szobából.
Még mindig kint éjszakázik (mármint a hálónkon kívül), az alvóbázist áthelyezte a hálószobánk ajtaja mellé, ott őrzi álmunkat kómába esve. Majd, reggel 4:15 magasságában nekiáll kaparni az ajtót. Sajnos erről nem tudtuk leszoktatni. Tomi mondta, hogy egyszerűen tegyem ki az udvarra és "majd abból tanul". Aham. Tavaly nyáron már annyira zavart, hogy hajnalban tényleg kitettem az udvarra. Persze az első pár hétben hülyére aggódtam magam és alig tudtam aludni; de reggel rendre ott ült az ablakban és kétségbeesetten várva minket a reggelit. Szép lassan megszoktam, hogy nem kell aggódnom, nem hagyja el az udvarunkat. Nem mondom, nem esik jól minden egyes hajnalban leklaffogni a lépcsőn, összeszedni a macskát (mert persze bújócskázik néha a kis genya) és kitenni. Mert mire visszaérek az ágyba, sokszor pont felébredek ettől. Télen azon aggódtam, hogy meg fog fázni, de szerencsére nem volt kemény a tél. Mondjuk erről lehet, hogy Jolinak más a véleménye, mert nagyon hangosan reklamált,mikor beengedtük. Amúgy mindig Tomi kell korábban, ő szokta beengedni, ilyenkor hallom félálomban, hogy eszement nyervákolást csap, majd fél perc múlva (=a reggelije tálalása után) mély csönd.
És ilyenkor jön a kedvenc részem - miután megreggelizett, feltrappol a lépcsőn, benyaffog a szobába, dobbantva felugrik mellém és engem ébreszt. Hol azzal, hogy a bajszát az arcomba szuszakolja, hol azzal, hogy a hajamra lép, de volt, hogy a SZEMEMBE lépett. Kész vagyok tőle :)
Azóta sem volt fent a fenyőfán....
Más macskákhoz való viszonya nem sokat javult. Mikor legutóbb anyósnál volt, ugyan már csak 2 métert tartott Marcellától, de azt masszívan. (Vicces amúgy, hogy Marcella, amelyik mint írtam régebben, ugyancsak teknőctarka, szépen összeszedte magát, gyönyörű cica lett! Elsőre már alig lehet megkülönböztetni Jolitól. Mint például itt, na melyik a Joli?)
A (nem) szocializációs témával el is érkeztünk a jelenlegi legnagyobb problémakörhöz. Lassan 1,5 éve szerencsétlenkedünk azzal, hogy szeretnénk egy kutyát, méghozzá egy agarat. Másfél éve soroljuk a pro és kontra érveket, miközben nézzük az örökbefogadható agarakat, támogatjuk a fajtamentést, agársétára mentünk stb stb stb. És meghoztuk a döntést - jöhet a kutya.
Tomi már készíti a kutyaházat, Jolánt meg mindketten stresszeljük, hogy bizony nemsokára vége az egyeduralmának.
Ma megyünk megnézni a kiskutyákat, elvileg ma ki is választjuk és várhatóan június elején jön is az agárka (egérke).
Jolán retteghet, mi meg izgulhatunk, hogy ez az antiszociális macska mit fog szólni, hogy idehozzunk egy agarat ami fél éven belül sokkal-sokkal nagyobb lesz, mint őfelsége.
